Webrádió

Paul Evdokimov Karácsony ikonja

Paul Evdokimov

 

 

 

Karácsony ikonja

 

A Iv. század előtt Karácsony ünnepe egybeesett az Epifáninának ünnepével; így az ünnep a Szent Teofánia egységében foglal helyet és ez magyarázza a Karácsony ikonján a „hármas Fény” kiáradását. A Szentháromság burkolt megnyilvánulása diszkréten eláraszt mindent a fényével, ily módon biztosítva a legteljesebb dogmatikai egyensúlyt is igazolva az ünnep nevét: „A Fények ünnepe”. A liturgikus könyvek a „Húsvét” (Pászka) néven is emlegetik. A liturgikus év így két egyforma jelentőségű pólus között folyik: a Karácsony Pászkája és a Feltámadás Pászkája között: az egyik magyarázza a másikat. Anélkül, hogy ítéletet mondanánk, mégis kiemelhetjük: a különböző hagyományok különböző dolgokat hangsúlyoznak. Nyugaton, a ferences befolyás hatására, a Karácsony festőibb jellegű, a betlehem oly népszerű ábrázolásaival. A vallásos érzés ellágyul és megreked a misztérium emberi szempontján: a kis Jézuson, az ő édesanyján, Márián és az ács Józsefen: a „Szent Család bensőséges ünnepe” ez (Nyugaton nagyon elterjedt kompozíció, Keleten pedig teljesen ismeretlen), inkább az Ember Isten ünnepe, mint az Isten- Emberé.

Kelet meglehetősen szigorúan megszűr minden emotivitást a dogmatikus hagyományokhoz való szinte erőszakos ragaszkodásával. Ez már a szertartások liturgikus rendjéből is kitűnik. A Karácsony utáni nap a Thetokosz Szünaxiszának van szentelve; a következő vasárnapon Szent Józsefet. Dávid Királyt, az őst és Jakab apostolt ünneplik, nem a „család” tagjait, hanem a misztérium sajátos előképeit; végül január elsején teljesen különleges módon Szent Bazilt tisztelik, mint a nikaiai dogma nagy védelmezőinek egyikét.

 A liturgia, a maga egyetlen tartalmával egy alapvető pedagógiai elvet tanít. Nem eszköz, hanem életmód, ami önmagán alapszik és így a maga lényegét tekintve teocentrikus jellegét juttatja érvényre. Bekapcsolódva a tevékenységre nem önmagára, hanem Istenre, az ő magasztosságára irányítja a figyelmet, ami megtanítja az embert, hogy irányítsa a látását. Csak második helyen és érdektelen módon történik az, hogy a liturgikus Fény visszaverődik az ember természetére és megváltoztatja azt. Hogy az ember semmit se toldjon hozzá a Jelenlétéhez. Kell lenniük olyan pillanatoknak, amelyekben az ember ne keressen mindenáron hasznos célt, hanem amikor a lénye eláradjon a tiszta imádságban, mint a szövetség ládája előtt táncoló Dávid királynál. Az angyalok is ezt tanítják. A liturgia folyamán ők „csodálkoznak és eltakarják az arcukat a szárnyaikkal”. Karácsony napján ez a liturgikus teocentrizmus nem a Korlátozatlan befogadására képes korlátozottnak a csodájára irányítja a teljes figyelmét, hanem Annak a felfoghatatlan korlátozására, aki korlátok nélkül, az ő „Filantrópiájára”, ami őt egészen annyira lehajlítja, hogy az Emberfia alakjában jelenteti meg őt. Az ünnep tropárja ezt a maga bölcsen kiegyensúlyozott ellentéteivel mutatja be:

„Ma születik a Szűztől, Aki minden teremtmény fenntart a kezeivel;

Pólyákba van takarva, Ő, Aki lényegére nézve láthatatlan;

Bár Isten, jászolban fekszik, Ő, aki megszilárdította az egeket” /1/.

A liturgia nem annyira a betlehemi kisgyermekről beszél, mint Istenről, aki emberré lett: a gyermek csak arra szolgál, hogy kiemelje az emberen való isteni ragyogást: az Isten születését.

Az ünnep dogmatikai tartalma az értékek nagyon precíz hierarchiájával tűnik elő: az első helyen Isten áll az ő leszálló mozgásában; aztán a szűzi anyaság csodája következik, az isteni válasz a Szűz „fiat”-jára, ami a Megtestesülés emberi feltétele a maga kimondhatatlan „kapcsolatával”: a teremtmény szüli a maga teremtőjét; végül pedig az isteni Filantrópia célja, az ember átistenítése: „Te, aki hasonlóvá tetted Magadat a sárból alkotott alacsony lényhez, Krisztushoz, Te átadtad neki az istenit” /2/.

„Boldog a ti szemetek, mert lát” (Mt 13,16) – mondja az Úr. Az Egyház pedig énekli: „Imádjuk a te születésedet Krisztus, méltass bennünket, hogy meglássuk szent Teofániádat”. A fénye perspektívaként jelenik meg az ikonunkon, abból a célból, hogy az egész kompozíciót annak megtörténte felé irányítsa.

A bemutatott ikon a 16. századból való, a novgorodi iskolából. Az eredeti megkomponálása valószínűleg a Konstantin által pontosan a Születés helyére épített templomban megfestett képre megy vissza. A zarándokok a Szentföldről visszatérőben szent olajat hoztak magukkal olyan ámpolnákban, amely már ezt a képet ábrázolta fő vonásaiban /4. és 5. század/.

Az ikon világosan és nagy egyszerűséggel meglehetősen pontosan adja vissza az evangéliumi elbeszélést, de oly módon – és ebben áll az egész művészete, - hogy dogmatikai témák a maguk szinte zenei finomságában elmélyítik a gyökereiket és meghosszabbítják a dallamukat a hívők lelkében.

A zöld, a piros, a szürke és a bíbor olyan harmóniát alkot, ami összhangban van a vonalak józan eleganciájával. Nincs semmi túlterheltség; a nagy vonalak tökéletesen ügyesek, a terek pedig megfontoltan üresek. A nagyon kidolgozott arányok alá vannak vetve az egész együttes egyensúlyának és minden egyes jelenet jól megkomponált ritmusának. A vonalvezetés ellentétek nélkül egyesíti az egész szín-skálát. A bíbor meleg tónusa, az arannyal csíkozott piros, a világos foltok és az éles zöld nagy művészi érettséget mutatnak. Ha a zenében bizonyos akkordok a boldogságos érzetét idézik elő, akkor a festészeti harmónia, a legmagasabb fokon, eléri a tiszta szépséget, közvetlenül fejezi ki az istenit, minden didaktikai tanítás előtt, magának az ikonnak a tartalmán. A szándékos összecsengések és disszonanciák minden alakot és minden jelenetet egy egységes szimfóniába fog össze. A szín és a forma itt semmit sem utánoz az evilág dolgai közül; az ikonfestőnek a színek arra szolgálnak, hogy jobban megmagyarázhassa a vonalak témáját, egyszerre fordul a szem és a fül felfogóképessége felé; eszközeinek a józansága eléri itt a maga teljes visszhangzását.

A szemlélődés első pillanatai után egy belső mozgás tölti el a lelket és megérezteti, mint egy még néma, de egyre jobban meggyőző ének, a derűs örömet: „Az Élet Atyja, ő hozta világra az örvendeztetést, ami felszárítja a bűn könnyeit”

A hármas sugarú fény azonos kompozíciója (itt ez a betlehemi csillag, ami az isteni szférába rajzolt szent Háromszögből jött elő, ami az Epifánia ikonjain is megtalálható, kinyilvánítja a Galamb könnyed jelenlétét, amit inkább sejteni lehet, mint látni. De mégis itt van, mert Izaiás ősi imádságára, az emberiség valódi epiklézisére – „Bárcsak széttépned az egeket és leszállanál” (Iz 63,19) – Isten válaszolt: „Szentlélek száll reád és a Magasságbeli ereje borít el” (Lk 1,35). A Lélek – mondják az Egyházatyák – az Atya és a Fiú között lévő örök Öröm. Ez a születés öröme. Ezért – Nazianzi Szent Gergely szerint – a Karácsony az „újjá-teremtés ünnepe”, a liturgia pedig túlárad az örvendezéstől: „Ó, világ, erre a hírre állj össze kórusba; az angyalokkal és a pásztorokkal dicsőítsd Istent, aki örökkévaló” /4./. „Hívők, emelkedjünk fel lelkileg… készítsünk elő örömmel a karácsonyi ünnepekbe való belépésünket… és kiáltsuk: dicsőség a Szentháromságban létező Istennek” /5./

Az egyetlen fénysugár, ami a magasban lévő háromszögből árad ki, az Isten egyetlen lényegét jelenti; de kilépve a csillagokból, három sugárra osztódik, hogy jelezze mindhárom Személynek az üdvössége művében való részesedését.

Az örvendezés egyes meghatározottabbá válik: „Az ég és a föld a mai napon prófétailag örvendezik. Angyalok és emberek, örvendezzünk!” és rámutat a megindító okaira: „Mert ma a menny és a föld összeköttetésbe lép. Ma az Isten a földre jött és az ember felszállott az égbe”. „Az egész teremtett világ örvendezzen ezen a napon”. „Az egész teremtett világ táncoljon tehát és örvendezzen”. Isten előtt az egész föld örömkiáltásban tör ki”. Jöjjetek, hogy az elrejtett örömöt megtaláljátok… a mély kutat, amelyből egykor Dávid kívánta a szomját oltani; ott van az, ahol a Szűz rögtön megszüntette Ádám szomjúságát”. „Egek, örvendezzetek; hegyek, szökdeljetek; igazak, örvendjetek!” Az ember olyan súlyosan elbukott, hogy az istenképét veszélybe sodorta. Szükségessé vált, hogy Isten emberré legyen, hogy visszaadja neki a régi képet és a szédületes istenfiúi méltóságot. „Most már minden új!” Újjá teremtés: visszavétele a Paradicsomba annak, aki kiűzetett, amikor Isten a hűs esti szellőben eljött megkeresni az embert, és párbeszédre lépett vele.

Romanosz Melodosz az ünnep kontákionjában költőien fejti ki az Evangélium elbeszélését és ezzel ihletet ad az ikon liturgikus témájának: „Ma a Szűz a legfelsőbb Lényt szüli és a föld a Befogadhatatlannak barlangot ajánl fel. Az angyalok a pásztorokkal zengik a dicsőséget, a bölcsek pedig a csillaggal közlekednek, mert érettünk született a kisded, az örökkévaló Isten”.

Az ikonon lévő plasztikus mozgás az alul, jobbra szélen álló alakból indul ki, akinek függőleges alakját hangsúlyozza a fölötte álló pásztor /eszkatológikus testtartás, ember-fa, mozdulatlan oszlop, ami összeköti a földet és az eget/; a mozgás egy kört ír le és a kompozíció közepén ér véget, az Ország béke-shalom-jában oldódik fel: „Betlehem megnyitotta az édent”: a jászolban az „Élet Szőlőfürtje” nyugszik

Míg a prédikátor az ő ősi pesszimizmusában az eget nézve a távolságot mért fel – Isten az égben van, mi, emberek pedig a földön (Préd 5,1) – addig Izaiás próféta a zsidó lélek teljes türelmetlenségét kiáltotta: „Bárcsak széttépnéd az egeket és leszállanál!” (Iz 63,19). A jobb oldali alak pontosan Izaiás prófétát mutatja be /6/, és benne az ószövetség prófétáinak egész seregét. A Lélek dinamizmusa, aki a próféták szája által beszélt, hozza lendületbe a mozgást és adja meg az egész együttes döntő hangsúlyát.

Izaiás jobbja a Szalóme fürdető asszony térdén lévő gyermekre mutat /7/. A gyermek fürdetésének a jelenete megmutatja, hogy ő valóban az Emberfia és egyúttal a várt s végre megérkezett Messiás: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik majd rajta” (Iz 11,1-2). A kéz ugyanazzal a mozdulattal egy nagy tuskóra és a zöldellő égre mutat; egyszerre szemléljük az előképet, a dolog árnyékát és magát a dolgot, a szimbolikus fát és azt, akit szimbolizál: a Gyermeket. Itt van a két szövetség egyesülése is: az egyik a másikban teljesedik be. Izaiás bal keze egy az Isten parancsára készített táblán nyugszik: „Végy magadnak egy táblát, írd fel rá közönséges írással: Maher-salalcash-baz(rabolj gyorsan, prédikálj hamar/”. Ez a prófétaasszony fiának a neve, ami a félelmetes idők végét és a felüdülés idejének elérkezését jelentette, a messiási időét: „Mert gyermek születik nekünk… a béke Fejedelme” (Iz 9,5). Izaiás, a legnagyobb próféta a hit prófétája is, a Credo-e, annak csodálatos hatalmáé, ami felnyitja a misztérium kapuját. Izaiást az öltözéke ikonográfiailag Keresztelő Szent Jánoshoz és Illéshez teszi hasonlóvá – és vértanúi öltözék. Ugyanis a zsidó hagyomány szerint Izaiás vértanúi koronát nyert Manasszesz alatt; „a „Vőlegény megsebzett barátainak” egyikévé lett, ő a Karácsony legméltóbb tanúja.

A liturgia megemlít egy másik próféciát is, amely tekintetüket a Gyermek fölé irányítja: „Örömmel töltötted el a bölcseket, a régi látnok, Bálám szavainak értelmezéséit… és úgy keltél fel, mint Jákob csillaga” /8/. Itt találkozunk a fény központi szimbólumával. A csillag hirdeti a hajnalt és eltűnik a nap ragyogó delében, ami felkel, „hogy világítson a sötétségben és a halál árnyékában sínylődőknek” (Lk 1,78-79); „annak, aki kilett szolgáltatva a halálnak és lebukott az isteni élet magasságaiból, a bölcs Alkotó visszaadta neki eredeti formáját” /10/. „Ó, mélysége… a Bölcsességnek! … Milyen kifürkészhetetlenek utaid!”. (Róm 11,33). Mégis ezek vezetnek az isteni Filantrópia szívébe: „A bűnös test Magadra vételével átadtál neki valamit az isteni természetből”: Részesévé tetted az embert / a „legnagyobb dolgoknak, amit megígértettek” (Pét 1,4). „Halandó formával egyesülve, Isten megszabadítja Éva méhét az ősi átoktól” és nyitott utat mutat az ég felé” /11/. De az esemény teljes nagysága, amikor „Jézus meghajlítja az egeket és leszáll”, nem egyszerűen az oly mélyre bukott ember megkeresésére való elindulásban van. Itt van az ellenség aggodalmas misztériuma, és a liturgikus szövegek ezt egy crescendo-bán pontosítják: „Te lesütteted az ellenség arcátlan szemeit… hogy visszavezesd Magadhoz az elbukott természetet„/12/. A „kemencében lévő három ifjú” témája azért kerül elő, hogy megmutassa, az Úr meddig „hajlította meg az egeket”: „A láng lobog és pattog, de megőrzi az ifjakat, mert az Úr bőséges harmattal veszi őket körül” /13/ és „pokoli tűz eltávolodik” /14/. A három ifjú között, „akik a tűzön járnak, anélkül, hogy az bármi kárt tenne bennük”, megjelenik a titokzatos negyedik, „aki az istenek fia ábrázatát viseli”. A Karácsony és a megtestesülés teljes misztériuma mindez, szintézisben.

„Halld meg ég, és te föld, vedd füledbe; rendüljenek meg a föld alapjai, félelemmel teljék el az alvilág, mert a Teremtő az ő teremtménye szíveként mutatkozik” /15/. „Leszállottál, mint felhő a tűzre, Krisztus, és mint harmatcseppek, amelyek bepermetezik a szikkadt földet” /16/. „A mindenhatóság eltörli a sötétség feneketlen mélységébe kegyetlenül beleesett világ ádáz bűnét és szégyennel borítja az ellenséget” /17/. Az isteni – az emberért történt – tett jelentősége – „mi, akik a sötétségben és a halál árnyékában voltunk, megtaláltuk a keletek Keletjét” /18/ - túlmegy a puszta üdvözítésen. „Az egek a barlangig terjeszkednek” és átalakítják azt: „Jöjjetek, örvendjünk a paradicsomnak ebben a barlangban… „ /19/.

Világosan látható, hogy ezekben a szövegekben egészen más van, mint lírai kutatás. A misztérium oly nagy és félelmetes is, hogy a szövegek utalásokban beszélnek, míg „a többit csöndben kell tisztelni” – Nazianzi Szent Gergely tanítása szerint. A Kereszt az „ítélet ítélete” – mondja Szent Maximosz hitvalló és ez azt jelenti, hogy a mi gondolkodásunk keresztre feszített, tehetetlen marad a megtestesülés határtalansága előtt. Nem lehetne másként, ha ez „tartalmazza a Szentírás összes rejtélyének jelentését” – fűzi hozzá Szent Maximosz, és csak az, „aki túlhatol a Kereszten és a Síron és bevezettetett a feltámadás misztériumába, csak az fogja fel azt a célt, amiért Isten az összes dolgot teremtette „.Minden össze van foglalva egyetlen tettben és itt tükröződik vissza. „A karácsony ünnepe tartalmazza már az Epifániát, a Húsvétot és a Pünkösdöt mondja Aranyszájú Szent János. Tény, hogy a „bűnös akarat feltalálása emelte – tanítja Nüsszai Szent Gergely – a halál, a bűn és a megsebzett természet hármas akadályát”. Azt, amit Ádám felmenve nem tudott elérni, azt Isten leszállva megvalósítja helyette. Az isteninek luciferi concupiscentiajára Isten nagylelkűen a megistenítés adományával válaszol. De hogy megtegye: „Leszállottál a földre Uram, hogy üdvözítsd Ádámot, de nem találva őt ott, elmentél az alvilágba megkeresni őt. /20/ „Fényt hordozó fáklyaként, Isten teste, a föld alatt eloszlatja az alvilág sötétségét”. /21/

Az Evangéliumok nem beszélnek a barlangról; a hagyomány beszél nekünk, a földnek erről a titokzatos mélységéről. Az ikon szorosan követi a liturgikus szövegeket és megindító értelmezésüket adja: a barlang sötét háromszöge, a bensőjének sötét megnyílása, az alvilág. Krisztus, hogy behatoljon a hasadékba és „a teremtés szíve legyen”, a születését misztikusan a szakadék mélyére helyezi, ahol a rossz megrothad a maga tömény sűrűségében. Krisztus a halál árnyékában született; a karácsony meghajlítja az egeket egészen az alvilágig, mi pedig a jászolban fekve látjuk ”Betlehem bárányát, aki legyőzte a kígyót és megadta a békét a világnak” /22/.

Távol vagyunk egy kisbaba idillikus képétől. Ő már az izaiási fájdalmak embere (Iz 53,3). A keresztségi szimbólumnak Kereszt formája van, a gyermek fürdetése pedig már elővételezi az Epifánia keresztségi fürdőjét; vissza vagyunk utalva a rómaiakhoz írt levél oly hatékony dramatizmusára (Róm6), a keresztségre, mint a halál formájára. Ugyanis a gyermek pólyájának pontosan olyan formája van, mint a halotti lepleknek, amit a Feltámadás ikonja mutat nekünk, a Betlehemi Bárány oly különös mozdulatlansága pedig a Nagyszombat reggeli istentiszteletének szövegét idézi fel: „Ez az az áldott Szombat, ez a nagy nyugalom napja. Mert ezen a napon Isten egyszülött Fia megpihen minden munkájától”. „Az élet elaludt és az alvilág rémülettől remeg.” Az ünnep egy szövege jelzi ennek a „folyamatos virrasztásban való nyugvásnak” a célját: „Ő bepótolván, feloldja bűneink erősen összecsomózott láncait”, a halotti pólyák” a halállal legyőzött halálát” profetizálják. Ettől kezdve a bölcsek, amint a szövegek fokozatosan sugallják, a kenethozó asszonyokat jelképezik: „Isten imádására vezeti a bölcseket, arannyal, mirhával és tömjénnel” /23/ „Tiszta aranyat, mint örökkévaló Királynak; tömjént, mint a Mindenség Istenének; mirhát Neki, a Halhatatlannak, mint három napos halottnak” /24/.

A gyermek pontosan az „aranyszám”, vagy az „aranymetszés” magasságában van és ez a Kereszt klasszikus mérete. A Kereszt így van jelen, ez által a geometriai forma által, a gyermek pedig abban a pontban található, amelyben a két tengely metszi egymást.

A barlangba fektetett gyermek már az Igének az alvilágba való leszállása és talán a legpontosabb kifejezése a negyedik Evangélium prológusának: „A világosság a sötétségben világít” (Jn 1,5). Ennek a szónak az abszolút polaritása kötelez a „sötétséget”, a maga legvégső, alvilági értelmében érteni, ami elmondja Isten Tervének a történelem folyamán való teljes tragikusságát. Az idő felől nézve: ez a legaggasztóbb együtt létezése a Világosságnak és a sötétségnek, Istennek és a Sátánnak… Az örökkévalóság felől nézve: „A Nap, amely lenyugodott, ővele örökre eloszlatja a halál árnyékát…”

Az ökör és a szamár jelenléte a jászolnál, mégegyszer Izaiásra utal vissza: „Az ökör megismeri gazdáját, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud megérteni” (Iz 1,3). Az áldozati borjúnak és a Jeruzsálembe bevonuló Király szamárcsikójának szimbolizmusát megerősíti a pásztoroké, a juhaikkal és a növényeké (bármiféle pásztor-idill nélkül) és jelzi a Gyermek messiási méltóságát: „Ő (az Emmánuel) aludttejet és mézet eszik, míg meg nem tanulja elvetni, ami gonosz, és a jót választani” (Iz 7,15). Az Ígéret Földje a messiási Ország képe, ahol a tej és a méz árad (Ez 3,8). A Máté 4,15-16; Izaiás 8,23-9,1et idézi és hozzáfűzi azt Krisztus születésének örömhíréhez, akkor majd „a (messiási) hegyek… nyájak legelői lesznek és juhok járnak rajtuk” (Iz 7,25): ez az ikon pontos tájképe.

De a pásztorok közvetlenül a Messiás- Pásztor alakjára emlékeztetnek bennünket. A barlang jelentése meglehetősen érdekes fényt vet a Jó Pásztor példabeszédére (Jn 10,1-21), és megadja neki az „alvilágba való leszállás” jánosi változatának jelentőségét. Az Akol, ahol a juhok várják az igazi Pásztort, a Messiást, az alvilág a „sötét völgy” (Zsolt 22,4). „Aki nem az ajtón jön be az rabló.” Rabló a Sátán neve: ő nem tud bejönni az ajtón, aki Krisztus, de beszökik az akolba a hazugság mesterkélt útjain. A Messiás- Pásztor „nevükön szólítja juhait és kivezeti őket”: azért jön, hogy „kívülre tegye őket”, az akolon – alvilágon, halálon – kívülre, „hogy életet adjon nekik”,”hogy minden létezőt a napnélküli kapukból az éltető ragyogásba vezessen”. /25/. A Pásztor témája elmélyül: ő nemcsak az, aki védelmez és vezet, hanem az, aki a halálból az életre vezet.

Ezért az ikon már teljes messiási és eszkatológikus jelentésével jelenik meg: a Karácsony, ahol már minden beteljesedett és az Isten félelmetes titka, aki Emberré lett, már minden következményükkel vannak meghirdetve. „Az örökkévalóság és az idő összeölelkezik.” Ugyanis a proszkomídia szertartása, ami megnyitja a keleti liturgia vezetését, „a világ teremtése előtt feláldozott Bárányt” jelképezi, ez az isteni szeretet feláldozása az örökkévalóságban. Az eukharisztikus Bárányt a diszkoszra helyezi és a minden idők előtt létező feláldozás eme szertartása után a pap föléje teszi az aszteriszkoszt, - a betlehemi csillagot – ezt mondva: „És eljutván a csillag megállott a hely fölött, ahol a gyermek volt” (Mt 2,9), és ez a liturgia kezdete, ahol a feláldozás az időben valósul meg.

A betlehemi Bárány már az eukharisztikus Bárány. Egykor a pusztában a manna, „ez az égi kenyér” táplálta a zsidó népet. Most az alvilág legmélyebb pusztaságában az „Élet Kenyere” nyújtatik nekünk. „Jertek, örvendezzünk, hirdetvén a nagy titkot. A korlát közfala (hármas akadály) elbontatik; a tüzes kardú angyal visszavonul és az élet fájától eltávozik.” /26/. A hagyomány szerint a Keresztet az édeni „élet fájából” készítették. A világmindenség középpontjában felállított kereszt felvirágzik az újból zöldellő „Élet Fájában”, ami a halhatatlanság gyümölcsét nyújtja: a szent Eukharisztiát.

„Üdvözlégy Csillag, aki nekünk a Napot hírdeted”, „titokzatos Nap Hajnala”. A barlangon kívül fekszik a királyi bíborba öltözött Bazilissza, a Theothokosz királynő. Elbágyadva nyugtatja karján a fejét, tekintete elmerül az üdvösség evangéliumán való szemlélődésben: Ő „szívébe véste ezeket a dolgokat és el-elgondolkozott rajtuk” (Lk 2,19). Ő, az Anya, elvonja a tekintetet a gyermektől, összefog mindannyiunkat és elismeri bennünk fia születését, és egyidejűleg az ő sajátos értékeként ”emberi növény virágaként” van ábrázolva: ő az, akiben az egész emberiség kimondta azt a fiat-ot, amelynek Nikolaosz Kabaszilasz csodálatos módon magyarázza meg az értelmét: „A Megtestesülés nemcsak Isten műve volt, hanem a Szűz akaratának és a hitének műve is. A Legtisztább beleegyezése nélkül, az ő hite közreműködése nélkül ez a terv éppúgy megvalósíthatatlan lett volna, mint a három Isteni Személy közreműködése nélkül. Isten őt választotta Anyjául és tőle vesz fel testet, amit ő maga is neki akar ajándékozni. Amint önszántából testesült meg, éppúgy akarta, hogy az anyja szabad elhatározásából szülje őt és teljes beleegyezéssel” /27/. Az Új Éva minden élő Anyja, mindnyájunk nevében fogalmazta meg a fiat-ját és ezért az Egyház előképe. Virgofidelis ő válaszolt az emberi hűséggel isteni hűségre. Benne csúcsosodik a zsidó nép reménye és ő fogja össze az előképekkel és jelekkel benépesített hosszú várakozást, amelyeknek a kulcsát az isteni tudás adja meg nekünk.

„Aki az Atyától született Anya nélkül, a mai napon testet vesz fel benned atya nélkül” /28/. Isten titokzatos atyasága Szűz titokzatos anyaságának emberségén tükröződik vissza. Jobban megfelel az Igének az Atya által történt isteni nemzésnek, mint a természetes emberi nemzésnek, látható, hogy ez a csoda mennyire abszurdá teszi a Theotokoszt úgy szemlélni, mint „egy nőt a nők között”…” A természet törvényeivel ellenkezően szülve és érintetlen maradva”, az ikonokon három csillagot visel: a fején és a vállain: a szüzesség jele Krisztus születése előtt, alatt és után. Fekve és lágyan kiemelkedve az egységből, az emberiséget jelképezi, ő a Hermász látomásának a Tornya, az Egyház. A liturgikus nevek aláhúzzák ezt és az ikonon találják meg a képüket: Szent Hegy, a szentség Csúcsa, eredeti Szikla. Az újjáteremtés ünnepén ő a legtisztább ajándék, amit az ember valaha is képes volt felajánlani Istennek: „Mit hozzunk neked, Krisztus, amiért a földre születtél, mint ember érettünk? Minden Általad teremtett lény hálaadást mutat be neked: az angyalok éneket, az ég csillagot a bölcsek ajándékokat, a pásztorok csodálatot, föld barlangot, a puszta jászlat: mi pedig, emberek, a Szűz Anyát /29/. Az emberiség évezredeken és nemzedékeken keresztül ápolta ezt az ajándékot, és az ő tisztaságán a Szentlélek nyugszik. Az Egyház titokzatos jelenléte már Krisztus előtt, Izrael és a pogányok várakozásának egybeesése, Izmael törzse, nem vallotta- e az ő szüzességét?...

Balra Szent József ül, mély elmélkedésbe merülve. Láthatóan félre van állítva, mutatva, hogy nem ő a Gyermek apja. A liturgikus szövegek elmondják József mély, kétségek támasztotta zavarodottságát: ”Így beszélt József Szűz Máriához: „Mi ez a dráma, amit Rajtad látok? Nagyon meg vagyok lepődve és lelkem csodálkozik” /30/. „Hogyan szülhetnél üsző, aki még nem ismerte meg a jármot: „ (vö. MTörv 21,3). Előtte áll az ördög Tirzus pásztor képében (néhány kompozíción egy öreg, szarvval és farokkal). Az apokrifek elmondják az ő kísértő szavait is: „Amit ez a bot (görbe vagy törött bot, a régi hatalmától összetört jogar) nem tud hajtást hozni, úgy egy olyan öreg sem, mint te, nem tud nemzeni, és másrészt egy szűz nem tud szülni”, de a bot tüstént kivirágzik. „Az ellentmondó gondolatok viharát hordozva szívében a tiszta József, megzavarodik, de a Szentlélektől megvilágosítva énekli: Alleluja” /31/.

Szent József személyében az ikon egyetemes drámát mond el, ami minden században újra felmerül. A pásztor – kísértő megerősíti, hogy nincsenek itt más világok és láthatóan kívül, és ezért nincs más mód a születésre, mint a természetes. Ez a transzcendens elv tagadása, és ebben áll a „hívésre késedelmes szívű” őszinte ateizmus teljes tragédiája. Szent József arca gyakran aggodalmat és szinte reménytelenséget fejez ki /”a belső vihart” – egy ikon elnevezése szerint/ és néhány ikonon a Szűz mély és végtelen együttérzéssel tekint rá.

Az Evangélium örömhíre a hithez szól, és akadállyal, kétségeskedésekkel találkozik. Az Anya szenvedése magának Istennek a szenvedését tükrözi vissza várakozást a szabadon adott ajándékra, ami nagyon szépen jut kifejezésre ebben a liturgikus szövegben: „Mi is többet adunk neked ezüstajándéknál: az igaz hit bőségét, Neked, az Istennek és lelkünk Szabadítójának”.

Fölül a bölcsek látszana, könnyed, élettel teli lovakkal. „A te születésed Krisztus Istenünk, földerítette a világnak az istenismeret világosságát, mert a csillagimádó bölcseket a csillag megtanítá, hogy Téged imádjanak” /32/ „Az emberi hatalmak végetértek… a bálványimádó sokistenhit halálos csapást szenvedett” /33/ „a csillagimádó bölcsek a pogányok elsőiként vezettettek Hozzád” /34/. Isten bölcsességének nagy misztériumával állunk szemben. A föníciai Dániel, az idemeus Jób, Sába királynője, az arábiai hercegnő vagy Melkizedek, az atya és anya nélküli király (Zsid 7,3), „szentek” és „igazak”, bár Izraelen kívül vannak, mégis „kedvesek Isten előtt”, mert „félik Őt és az igazságosságot gyakorolják.” Az Atyák szerettek beszélni „az Ige látogatásairól” az ő teljes eljövetele előtt. Az Izraellel kötött szövetség mellett ott áll a Pogány nemzetek testamentuma; az ő istenismeretük már egy formája a hitnek: a Gondviselésben és annak a történelemben való megnyilvánulásaiban. ”Isten igéje sohasem szűnt meg jelen lenni az emberek törzsében” /Szent Ireneusz/. A kozmikus Advent az, ami egyesíti a Zsidók messiás várását és a pogány bölcsek prófétikus inspirációját: „Egyeseknek Isten a törvényt adta másoknak a próféciát” /Alexandriai Kelemen/. Az isteni Filantrópia összefogja minden idők bölcseit. Hogy legjobbak „az Ige támasztotta lelkesített próféták”, az attól függ, hogy az emberek tudása és szellemük minden terméke fölött ott ragyog a betlehemi csillag; ez a Logoszt jelzi, elvezet a Theognosziára, és imádásra hajlítja a térdeket. A Királyi papság papjai, a filozófusok és tudósok, a kultúra minden szolgálója, amennyiben nálunk a kultúra a Lélek ápolása, a Paraklétosztól tanulják meg dicsőítésük éneklését. Az ő alkotásuk kiemelt és megtisztított helyükön akkor igazolódik, amikor áthatja ezt a világot és prófétikus elővételezéssel az Ország képét vázolja fel. Más ikonokon a pásztorok örvendezve furulyáznak: „a gyász elhallgattatta a zenét és az éneket; de Krisztus, Betlehemben megszületve, véget vet Babilónia tévelygéseinek és menetet ad a zene harmóniájának”. „Énekeljetek, mert az Úr megszületett”. /35/

Az angyalok aranytól tündöklő vörös ruhájukban – az isteni Méltóság visszatükröződése – kettős szolgálatukban vannak ábrázolva: a bal oldaliak fölfelé tekintenek, a Világosság Forrása felé, és ez az Isten szakadatlan dicsőítése, a mennyei liturgia: a jobb oldali pásztorok felé hajlik le, és ez az emberinek a szolgája, a Megtestesülés angyala. Az ő emberek felé hajlásában érezhető az egész oltalmazó angyali gyöngédség, az őrangyal szüntelen virrasztása. Csöndes óráikban észrevehetjük a jelenlétét, hallhatjuk a hangját, azt a hangot, ami az Országban majd a legmegszokottabbnak, a legismertebbnek, szinte sajátunknak tűnik…

Az utolsó pillantás ismét visszakapcsol bennünket az első látványhoz és a legtisztább örömben végződik; a Paraklétosz sugalmazza: „Krisztus születik, dicsőítsük; Krisztus a mennyből jön, találkozzatok vele; Krisztus a földön, magasztaljátok; énekeljetek az Urnak, minden föld; ünnepeljétek őt népek, az örömötökben!”.

Irodalom

  1. A IX. Királyi imaóra tropárja;
  2. Az első kánon 3 ódája;
  3. A Paramonia Hatodik imaórájának idiomelonja;
  4. Kontákion 5 hang;
  5. Saját dallamú sztihira, 1.hang;
  6. Vö. prof.K.Onasch: König des Alls, Berlin 1954 tanulmányát;
  7. Vö. Máté és Jakab apokriff evangéliumát;
  8. A 4. óda tropárja;
  9. Alkonyati istentisztelet, tropár, 1.hang;
  10. Reggeli istentisztelet, tropár,1.óda;
  11. A 2. kánon irmosza, 1.hang;
  12. Reggeli istentisztelet, tropár, 3.óda;
  13. Reggeli istentisztelet, tropár, 7.óda
  14. A 7. óda irmosza;
  15. A Királyi imaórák sztihirája,4.hang;
  16. A 4. óda tropárja;
  17. A 7. óda 8. tropárja
  18. Reggeli istentisztelet, fényének
  19. Irmosz, 9.óda
  20. Nagyszombati reggeli istentisztelet
  21. Uo.
  22. A Liturgia utáni imádság
  23. A Theothokosz Szünaxisának Reggeli istentisztelete
  24. Karácsony Éjjeli istentisztelet
  25. Reggeli istentisztelet, 4.óda
  26. Karácsonyi Alkonyati Istentisztelet, sztihira, 2.hang
  27. N.Kabszilasz: Homilia az Örömhírvételről;
  28. Kontákion,2.hang, Reggeli istentisztelet
  29. Az ünnep sztihirája
  30. Szofroniosz sztihirája
  31. A Theothokosz Akathisztosza
  32. Apolytikon,4.hang
  33. Kasszia sztihirája
  34. Reggeli istentisztelet, 4.óda
  35. Reggeli istentisztelet, 7.óda

 

 

 

Galéria