Mennybemenetel ünnepe Lk 24,36-53

Abban az időben, miután Jézus föltámadt halottaiból, megállt tanítványai között, és ezt mondta nekik: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam, hogy én vagyok az. Tapintsatok meg és lássátok, hiszen a szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van!” Ezt mondván megmutatta nekik kezét és lábát. De mivel örömükben még mindig nem hittek és álmélkodtak, így szólt hozzájuk: „Van-e itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat és lépes mézet. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, és ezt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és feltámadnia harmadnap a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti pedig tanúi vagytok ezeknek. És íme, én elküldöm nektek Atyám ígéretét. Maradjatok Jeruzsálem városában, amíg el nem tölt az erő titeket a magasságból!” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Ők pedig leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindenkor a templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent. Ámen.

Az Úr megáldja a tanítványait

             „Áldás közben megvált tőlük és fölemelkedett az égbe”.(Lk24,51) Milyen kép ötlik fel lelki szemeink előtt, amikor arról olvasunk, hogy Jézus megáldotta tanítványait, majd felemelkedett az égbe, véglegesen elhagyván a földet? Az ikonok úgy ábrázolják ezt a jelenetet, hogy Jézus úgy emelte tanítványaira kezét, mint teszik a papok, amikor megáldanak minket. Bár olyan közvetlen módon a földi életutunkon soha nem fogjuk megtapasztalni, hogy Isten úgy áldjon meg minket, mint tette azt a tanítványokkal a mennybemenetele előtt, ugyanakkor az Egyházban folyamatosan közvetíti számunkra a Szentlélek ajándékait. Az egyházi év valamennyi időszakában folyamatosan részesít minket áldásaiban. Tehát semmiben nem szenvedünk hiányt, ugyanúgy megkapjuk Isten áldását, mint a tanítványok részesültek abban közvetlenül a mennybemenetel előtt.

             A mai evangélium azzal a jelenettel kezdődik, hogy Jézus megjelent tanítványainak és e szavakkal köszöntötte őket: “Békesség néktek!” Jézus láthatatlan módon nekünk is megjelenik minden vasárnapon ugyanezt az üzenetet közvetítve számunkra. Amiként a kenethozó asszonyok „A hét első napján kora hajnalban a sírhoz mentek, magukkal vitték az illatszereket, amelyeket készítettek.”(Lk24,1), ugyanúgy mi is templomba megyünk vasárnap, hogy Krisztus áldásában és a Szentlélek ajándékaiban részesüljünk. Az Egyház minden vasárnapon (a hét első napja) megemlékezik Krisztusról és feltámadásáról. Az Úr napja tehát prioritást élvez a hét többi napjával szemben. Az Ószövetségben Isten előírta Izrael népének, a szombatnak, mint hét első napjának, pihenőnapnak a megünneplését. (Kiv 20,8-11) A szombatot olyan napként tiszteli az Egyház, mint azt a napot, amikor Krisztus a sziklasírban nyugodott. A vasárnapot még inkább tiszteli, mert ezen a napon támadt fel Krisztus a halálból. A hagyomány szerint az Úr napja nyolcadik napként ismert, mely a teremtés új napjaként értelmezhető. Szent Ágoston szavai szerint: „A nyolcadik napon emlékezik meg az Egyház arról, hogy Krisztus feltámadt a sírból.” (Isten városa, 22,30 p. 554)

             Krisztus továbbra is köztünk van Egyházában. Akkor találkozunk Vele, amikor a templomban összegyűlünk Őt imádni. Görögül ezt az összejövetelt synaxisnak nevezik. Ennek a synaxisnak a középpontja az Utolsó Vacsorára való megemlékezés és részesedés az Eucharisztiában: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, köztük vagyok”.(Mt18,20) Az Eucharisztia jelentőségét tovább növeli, hogy az emmauszi tanítványok a kenyér megtörésekor ismerték fel Jézust. (Lk24,35) „Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől.” (Lk24,30-31) Kereszthalála utáni megjelenése bizonyítja természetfeletti jellegét, feltámadása után megdicsőült testben jelent meg a tanítványoknak. Az emberi természete azonban megmaradt. Egy személyben egyesítette továbbra is az isteni és az emberi természetet. Krisztus egy zárt épületben is megjelent a tanítványoknak, méghozzá úgy, hogy nem az ajtón keresztül ment be. Tér és idő korlátai már nem kötötték őt a feltámadás után. Ugyanígy minden előzmény nélkül jelent meg az emmauszi tanítványoknak, akikkel egész úton beszélgetett. Majd miután megtörte a kenyeret, egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől. Amikor azt mondjuk: “Krisztus közöttünk! Van és lesz!” - ezzel azt fejezzük ki, hogy jelenlétében folyamatosan Isten áldásában részesülünk.

     Lukács evangéliumában olvashatunk arról, hogy Krisztus kézzelfoghatóan módon bizonyítja tanítványainak testi feltámadását: „Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: Van itt valami ennivalótok? Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.” (Lk 24,29-43) Tamás mindaddig nem hiszi el, hogy a feltámadt Krisztust látja maga előtt, ezért Jézus parancsára megérinti a feltámadt Krisztust sebhelyeit: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn20,17) Amikor a szentáldozás során Krisztus Testében és Vérében részesülünk, mi magunk is érezhetően megváltozunk, erős hit tölt el bennünket. „Uram, söpörd ki s mi testünkből a halált, amikor magunkhoz vesszük a Te romolhatatlan életedet.”

             Az Úr Jézus áldásában részesíti tanítványait akkor is, amikor negyven napon keresztül erősíti hitüket, és magyarázza nekik az Írásokat (Lk 24,44-49). Az istentisztelet során a pap mindig tart egy prédikációt, ami a felolvasott szentírási szakaszt magyarázza. Szavait áthatja a Szentlélek megvilágosító kegyelme és Krisztus jelenléte. Ezért fontos, hogy a papok, a lelkészek az apostolokhoz hasonlóan különös figyelmet és időt fordítsanak a Szentírás tanulmányozására, nyissák meg értelmüket Isten előtt, hogy megértsék az írásokat. (Lk24,45) A legnagyobb vigasztalása az ünnepnek, hogy lehetünk magányosak, de egyedül soha nem vagyunk, hiszen ezt ígérte nekünk Jézus Krisztus: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” „Ami földi, azt a földnek hagyva, ami hamu, a pornak átadva, jertek, keljünk fel, s emeljük szemünket és értelmünket az égre, fordítsuk tekintetünket és érzékeinket, halandók, a menny kapuira! Képzeljük oda magunkat az Olajfák hegyére, szemléljük a felhőkön hordozott Megváltót, hiszen onnan emelkedett az Úr a mennyekbe, ahonnan aztán bőkezű ajándékait küldte apostolaira, bíztatván őket és erősítvén, mint atya, útbaigazítván őket, mint fiait, s ezt mondván nekik: nem válok el tőletek. * Én vagyok veletek, és senki ellenetek” (Ikosz)