7. vasárnap: az I. Nikaiai Egyetemes Zsinat atyáinak vasárnapja Jn 17,1-13
Abban az időben Jézus az égre emelte tekintetét, és így szólt: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged, amint hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon! Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön, véghezvittem a művet, amelynek elvégzését rám bíztad, hogy megtegyem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett! Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és megtartották szavadat. Most megismerték, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van, mert a tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik. El is fogadták azt, és valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Én értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid; és ami az enyém, az a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi! Amíg velük voltam a világban, én tartottam meg őket a nevedben. Akiket nekem adtál, megőriztem őket. Senki sem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük.”
Isten dicsőségének megnyilvánulása (apostolok hite)
„Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen.” (Jn17,13) Ahogy olvassuk annak a papi imának a szavait, melyet maga Jézus imádkozott el Atyjának, érezzük, hogy a szavaiból Isten Igéje árad, mely bepillantást enged az Istenség belső életére. Az Úr Jézus ezeket a szavakat az apostolok jelenlétében mondja ki, így teszi teljessé a kinyilatkoztatást, amelyet Isten közölni akar az emberiség számára, illetve azok számára, akik elfogadják Őt és tanítását.
Mi tárul fel az Istenség belső életéről Krisztus imájában? Először is, megtudjuk, hogy Isten dicsőségét, szeretetét mutatja be Jézus szenvedése, kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele. Megtudjuk, hogy Jézus kinyilvánította dicsőségét az apostolainak is, annak érdekében, hogy szert tegyenek az igaz istenismeretre. Nagy istenismeretre tesznek szert tehát, mert hisznek a Fiúban, bizodalmunkat belé helyezik. Másodszor megértjük, hogy az Úr Jézus földi szolgálata közben tanítványait megtartotta a hitben, egy sem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, ahogy az Írásokban már előre meg lett írva. Krisztus mennybemenetel után, a Szentlélek elküldésével pedig a Szentlélek tartja egyben Krisztus apostoli közösségét, ez a közösség az Egyház. A Szentlélek által töltötte el az Egyházat az Atya és a Fiú ismeretével.
A „doxa” szó, mely dicsőséget jelent, nem kevesebb, mint négyszer fordul elő az ima első öt versében. Az Úr Jézus kinyilatkoztatja nekünk, hogy az Ő dicsősége örök, mert Ő öröktől fogva egy az Atyával. Ez a dicsőség újra megvalósul abban az időben, amikor Jézus elhagyja a földet, és újra elfoglalja mennyei dicsőségét. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, hogy Isten terve volt, hogy Egyszülött Fiát megfeszítsék: „ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott.” (Apcsel2,23) Ebben nyilvánul meg Isten szeretete és áldozata a mi üdvösségünkért, ebben világlik ki igazán, hogy ez a valódi istenismeret alapja (Jn17,3), a Szentháromság egy Isten teljes megnyilatkozása az emberiség számára. Az Úr Jézus kijelenti, hogy Ő Isten előre meghatározott tervét hajtja végre, mindazokért az emberekért, „akiket nékem adták a világból”, más szóval az apostolokért, akikért az imát végezte. János evangéliumának 14,10-21. szakaszában nyilvánul meg igazán, hogy Krisztusban valósul meg Isten aktív jelenléte a világban. Isten dicsősége megnyilvánul az apostolok számára, mert Jézus, az Isten-ember tevékeny módon jelen van közöttük. Minden, amit mond, minden, amit tesz az Isten kimondhatatlan dicsőségét tanúsítja.
Az apostolok hitének alapja, hogy Isten Fia, mint második isteni Személy képes részesíteni őket a boldog örök életben. Krisztus az apostoloknak Isten üzenetét közvetíti. Amikor megértik ezeket a szavakat, akkor ismerik meg Isten igazságát, mely az üdvösségre, a boldog örök életre visz. Amikor az apostolok megértik és befogadják Krisztus szavait, tanítását már önmagában az is Isten kegyelmi ajándéka. Isten tevékeny jelenléte nélkül már ez is elképzelhetetlen lenne. Az ember a maga értelmi képességeire alapozva nem lenne képes megérteni az isteni Bölcsességet. A Bölcsesség értelmükből a szívükhöz jut, ennek révén képes a Szentlélek a Bölcsesség révén átformálni szívüket (Apcsel1,2). Isten tehát oltalmába veszi az apró apostoli csoportot, mely a születő Egyház alapzata lesz. Az Úr Jézus maga jelenti ki: „Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn17,12)
A mennybemenetel előtt kéri az Atyát, hogy továbbra is tartsa meg az apostolokat, hogy tartsa meg őket a hitben. Isten megvalósítja Jézus kérését, ennek csúcspontja a Szentlélek elküldése Pünkösdkor (ApCsel1,8). Amikor ez megtörténik, és az apostolok hite és öröme teljessé válik. „Hallgassuk Isten Egyházát, mely bölcs tanításában így kiált felénk: Aki szomjazik, jöjjön és igyék! A kehely, melyet nyújtok, a bölcsesség kelyhe. Ennek italát az igazság igéjével elegyítettem, s nem az ellentmondás vizéből merítettem meg, hanem a hitvallásból. Ezt fogyasztván az új Izrael, meglátja az Istent, aki ezt nyilatkoztatja ki: Lássátok, lássátok, én magam vagyok és meg nem változtam. Én vagyok az első Isten, de én vagyok a legutolsó is, és kívülem egy sincs többé. Aki ebből részesül, megelégszikl és magasztalni fogja az istenfélelem nagy titkait. (Ikosz)