Az imádság kevés szóval, de pontosan összefoglalja a nagyböjtlelki erényeinek lényegét, az elmondást követő leborulások pedig kifejezésre juttatják a bűnbánat szellemiségét, mely feltétlen alázat és a bocsánatkérés hagyományos gesztusa.

Nagyböjt alatt gyakran mondjuk ezt az imát, mint egy ellenőrző listát a lelki életünkben. Ez az imádság Szíriában a IV. században fogalmazódott meg, amit mi nagyböjti imának nevezünk.

Életem Ura és Uralkodója, ne engedd hozzám a jóra való restség, könnyelműség, megszólás pénzvágy szellemét, ajándékozd inkább szolgádnak a jóság, állhatatosság, szolgálat, szeretet lelkét. Igen Uram Királyom, add meg, hogy megismerjem bűneimet és meg ne ítéljem felebarátomat, mert áldott vagy örökkön örökké.

Ennek az imának a célja, hogy a nagyböjt folyamán megszabaduljunk néhány alapvető lelki betegségtől, amelyek alakítják az életünket, és gyakorlatilag lehetetlenné teszik számunkra, hogy Istenhez forduljunk. Szent Efrém imádsága tud segíteni bennünket, hogy megrendítsen, és imádság által a lelki életet helyezzük életünk központjába. Az imádság azzal kezdődik, hogy Jézus Krisztust, mint életem Ura és Mestere mutatja be. Elder Orphiriosz, a XX. század görög szerzetese azt tanítja, hogy nekünk Krisztust kell szeretni, mert ő előbb szeretett minket, mert Krisztus a mindenünk, ő az öröm, ő az élet, ő a fény, ő az igazi világosság, aki az embernek örömöt ajándékoz, és képessé teszi szárnyalni a boldogságtól, és azt szeretné, ha mindenki látna őt, érezné őt, ha mindenki számára biztosítani tudnánk, hogy mindig Krisztussal legyen.

Szereted Krisztust? Vannak dolgok, melyek fontosabban neked tőle? Ha Jézus Krisztus az Úr, és életednek a Mestere, akkor eldönthetem, hogy imádkozom hozzá, befogadom őt a szentáldozásban, és oly módon irányítom az életemet, ahogy neki tetszik, és lehetővé teszi, hogy egységben növekedni tudjak vele.

Azután, hogy elismerem, hogy Jézus Krisztus az Úr, és életemnek a Mestere, megkérem őt, hogy vegye el tőlem a lustaság, az inaktivitás lelkét, mert ez a gyökere minden bűnnek, mert megmérgezi a lelki energia forrását, mert képtelen vagyok a lelki növekedésre. Miután egyszer megízlelem a tétlenség örömét, ez tetszik, és elkezdem keresni ezt. És ez a vágy apránként szokássá teszi a tétlenség, lustaság különböző formáit oly mértékben, hogy már nem érzem helytelen voltát, s e lustaság, ami nem a fáradtságból fakad, hanem hanyagságból, üres és haszontalan időt jelent, és elkezdjük mondogatni magunkban, hogy azt csinálok, amit akarok. Amikor ismét felveszem a munkát, lelkesedem a feladat iránt, akkor szégyellni fogom, hogy hanyag voltam, és mennyi szükséges dolgot elmulasztottam üres és haszontalan dolgok miatt.

Most lusta vagyok-e? Nem imádkozom, hanem hitegetem magam, hogy majd később szánok időt Istenre. Nem éhgyomorra, mert ideges leszek és kellemetlen. Nem olvasom a Bibliát, mert úgy tűnik, hogy sok más munkám van. Ha hagyod, hogy a lustaság irányítson téged, akkor hogyan nevezheted Jézust Úrnak és életed Mesterének?

Imádkozni kell, hogy szabadítson meg a könnyelműségtől, mert a könnyelműség az halvány gondtalanság, amely a reménytelenség érzése és a depresszió felé hajtja az embert. Az egyházatyák arra hívják fel a figyelmet, hogy a reménytelenség a legnagyobb veszélyt jelenti a léleknek, mert a csüggedt személy képtelen, vagy nem hajlandó észrevenni a jót /még az Istent se/, és ezért nem hajlandó változtatni az életén. A Sinai hegy nagy aszkétája, a VI. században élt Klimakhosz Szent János szerzetes így írja le a reménytelenséget: „A reménytelenség a lélekbénulás, amely elsorvasztja az elmét, elhanyagolja az aszkézist…”

Gondoltam-e már arra, hogy nincs értelme részt venni az egyház szellemi életében, mert sosem leszek szent? Hiszek-e abban, hogy sosem leszek képes legyőzni a bűneimet, amellyel küzdök? Ha igen, akkor már a reménytelenségben élek, és implicit módon tagadom, hogy Isten képes elérni és átalakítani engem.

A pénz, a hatalomvágy, mely következik Szent Efrém fohászában nem féltetlenül jelenti azt számomra, hogy diktátorként uralkodjak, hogy én legyek egy vállalatnak vagy egy nemzetnek a diktátora. Ehelyett arra utal, hogy önző, én-központú vagyok.

 Ha az életem nem Isten felé orientálódik, és nem célja az örök értékek, akkor elkerülhetetlenül önző és én-központú leszek, és ez azt jelenti, hogy az összes többi ember eszköz lesz saját önelégültségem megvalósítására. Ha Isten nem Úr, életem Mestere, akkor saját ura és mestere leszek az életemnek, abszolút központja a saját világomnak, és így kezdem el értékelni ebből a nézőpontból a szükségleteimet, a gondolataimat, a vágyaimat, a döntéseimet.

IV. században, sivatagban élt Izidor atya mondja: az összes rossz gondolatok közül a legszörnyűbb az, hogy nem Isten törvényéhez, hanem saját szívünk gondolatához viszonyítjuk. Minden ilyen bűn, minden gonosz cselekedet, amely visszautasítja Isten akaratát, a bennünk munkálkodó hatalom- és pénzvágy miatt van.

Szent Efrém imádkozik tovább, hogy Isten szabadítson meg a megszólás, vagyis a fecsegés vágyától. Nagy Szent Antal mondja: „tudja meg mindenki, hogy semmi sem oltja úgy a lelket, mint a fecsegés”. A szavakat lehet használni jó és rossz dologra. Sajnos túl gyakran folytatunk lényegtelen beszélgetéseket, amik több mint egyszerűen irreleváns, bántó és pusztító. Szoktam-e pletykálkodni másokról? Megszóltam-e másokat? Gyakran vagyok-e kritikus másokkal? Ne mondjak disznó vicceket, mert az megcsúfolása az erkölcsi rendnek, melyet Isten megkövetel tőlünk, lealacsonyítja az embert, alárendeltté tesz, amikor másokon, mások kárára poénkodok. Ha ilyeneket teszek, akkor részt veszek a megszólás és a fecsegés pusztító hatalmában.

A nagyböjti ima egyre inkább Isten felé mozgat, kérvén, hogy szabadítson meg a konkrét bűnöktől, attitűdöktől, viselkedéstől, és kérem az Istentől, hogy ajándékozzon jó hozzáállást és viselkedést. Kérek tőle felhatalmazást, hogy állítsa helyre a kapcsolataimat, mert az ima első részében foglalkozott területek elsősorban kárt okoznak a másikkal való kapcsolattartásban.

Szent Efrém imádkozik a józanság, vagyis a szellemi tisztaság eléréséért. A mi kultúránk a tisztaságon csak a nemi tisztaság vagy szexuális tisztátalanságot érti, és a teljes jelentését már elfelejtette. Klimakhosz Szent János azt mondja, hogy ez a név, hogy tisztaság minden erény közös neve. Egyik gyümölcse a tisztaságnak az alázat. Az igazi alázat nem azt mondja alázatos szavakkal, hogy vállald, hogy szerényen nézzél ki, nem kényszeríti ki magát, hogy alázatosnak gondolja magát, vagy visszaéljen ezzel a szóval, bár az alázatosság elején különböző megnyilvánulási szempontjai vannak. Az alázat maga kegyelem, hiszen Istentől kapjuk ajándékként. Az alázatnak kétféle iránya van, hogy legalacsonyabbnak és legértéktelenebbnek tartjuk magunkat az összes többi embertől, és a második, hogy Istennek tulajdonítunk minden jót, minden jó dolognak Isten a kezdete, éltetője.

A türelem a reménytelenség ellenkezője. Az ember türelme szüli a reményt, és a jó remény megdicsőíti őt. A szeretet szellemében imádkozik tovább Szent Efrém. „Gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él. Mi is gyöngék vagyunk benne, de vele együtt élünk és ezt be is bizonyítjuk azzal az erővel, amelyet Isten veletek szemben ad. Vizsgáljátok meg magatokat, hogy a hitben éltek-e. Tegyétek csak próbára magatokat. Felismeritek-e, hogy bennetek él Jézus Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát. De remélem, elismeritek, hogy mi kiálltuk. Arra kérjük az Istent, hogy semmi rosszat ne tegyetek. Nem azért, hogy mi kipróbáltnak tűnjünk fel, hanem azért, hogy ti a jó tegyétek, akkor minket nézhettek ki nem próbáltnak. Az igazság ellen nem tehetünk semmit, csak az igazságért” /1.Kor 13,4-8/: Szent Pál leírja az igazi szeretet ismérveit: ide az idézet a szeretet himnuszából.

Aranyszájú Szent János összefoglalja szükségességét, hogy a bűnt csak szeretettel lehet legyőzni. „Szeressétek egymást, ez tesz bennünket bűntelenné. Nincs egyetlen bűn sem, amit a szeretet hatalma, mint a tűz, el nem perzselne. Könnyebb az erőtlen bozótnak, hogy ellenálljon egy erős tűzzel szemben, mint a bűn természetének, hogy ellenálljon a szeretet hatalmának. Növeljük ezt a szeretetet a lelkünkben, és nézzük az előttünk élő szentek életét, ők legyenek a példáink, mert ők Isten tetszését keresték abban, hogy szerették a szomszédaikat, a felebarátaikat. Ez az oka annak, hogy szmirnai Szent Polikárp a II. században írja, hogy az hogy van szeretet bennem, minden bűntől távol tart engem.

Isten legnagyobb parancsolata: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből” /Mt 22,37; Kiv 6,5/: „azért meghallgattam Izrael fiainak panaszát, akiket Egyiptomban szolgaságra vetettek, és megemlékeztem szövetségemről”.  Szent Tyihon megtanítja, hogyan tudod leellenőrizni, hogy szereted-e az Istent:

1. Isten maga mutatja ezt mondva: „Aki megtartja az én parancsaimat, azok szeretnek engem”/Jn 14,21/. Aki igazán szereti Istent, megőrzi magát mindattól, ami Istennek ellentmond, és siet mindent megtenni, ami Istennek tetszik. Tehát: megtartja az ő szent parancsolatait.
2. Hogy Istent szeretem, nyilvánvaló jele a szívbéli öröm, amikor rágondolunk, mert akit szeretünk, annak örvendezünk.
3. Istent igazán szerető nem vágyik a világi dolgok után, hanem Isten felé, aki a legkedvesebb számára törekszik. Nem számít neki e világ kényelme, gazdagsága, dicsősége vagy dicsérete, amelyben e világ fiai keresik az életüket, számára csak az Isten, aki teremtette ezt a világot, elég, mert tudja, hogy a benne tökéletes a becsület, a dicsőség, a gazdagság és a kényelem /mert tudja az Isten, hogy minderre szükségünk van, és mindent megad, ami az üdvösségünkhöz szükséges.
4. Az Istent igazán szerető mindig szem előtt tartja Isten irántunk való szeretetét, s hogy benne találhatjuk boldogságunkat.
5. Aki szeret, az arra vágyik, hogy mindig a szeretett személlyel legyen. Ez ugyanúgy igaz, akit szeretünk Krisztusunkra, aki vele marad ebben a világban, tudniillik Krisztussal, aki neki adja szívét és magára veszi keresztjét, azokkal minden korban elválaszthatatlanul vele akar lenni.
6. Isten iránti szeretetünk jele a felebaráti szeretet. Aki igazán szereti Istent, az szereti a szomszédját is. A második nagy parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. „Ez a legnagyobb az első parancs” Mt 22,38, Kiv 19,18/: „Az egész Sinai hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztó kemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült”.

Szent Maximosz hitvalló magyarázza azt a hatást, amit a mások iránti szeretet gyakorol az Istennel való kapcsolatunkban. „Szeressük egymást, amint Isten szeret minket. Legyünk hosszútűrésűek egymás felé, és ő is lesz hosszan tűrő felénk. Viseljük el egymást, és ő is elvisel minket. Ne válaszoljunk a gonoszságra gonoszsággal, és ő sem fog bűneinkre bűneinket látván. Elengedésre találunk adósságainkban, ha mi is megbocsátunk testvéreinknek. Mert Isten kegyelme irántunk van elrejtve, amikor könyörületesek vagyunk felebarátunk iránt. Ezért mondja az Úr: bocsáss meg, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. És ha ti megbocsátjátok az embereknek a vétkeiket, a ti Mennyei Atyátok is megbocsát nektek. Így tehetünk legtöbbet az üdvösségünkért, ami tőlünk telik”.

Szent Efrém végül azt a képességet kéri, hogy lássam a saját hibáimat, megismerjem bűneimet, és tartózkodjak mások bírálatától. Én vagyok-e ítélkező? Soha ne engedjem meg magamnak azt a merészséget, hogy megítéljem felebarátomat, hogy bíró legyek, hogy ne ítéljek el senkit, inkább együttérzést, és szánalmat érezzek, és felismerjem az ő gyengeségén keresztül, én is ilyen könnyen eleshetek, hiszen ma ő esett el, de holnap lehet, hogy én esek el.

Ez a példa vezet el az igazi alázatba.

Az ima utolsó szavai megfogalmazzák mindenkinek a célt, hogy részt vegyen Istennel való teljes kapcsolatban „aki áldott örökkön örökké”. Mindenki számára világossá válik az imádság végén a cél, hogy teljes kapcsolatban lenni Istennel, „aki áldott örökkön örökké”.